IBD-vel szabadabban, egészségesebben

Együtt élni a gyulladásos bélbetegségek valamelyikével igazi művészet, mint minden olyan tevékenység, amelyben belső igényeinket össze kell hangolnunk a körülményekkel, és ennek megfelelően kell alakítani mindennapjainkat. Úgy, hogy közben minden állandóan változik.

Egy betegségnek már a tényét sem könnyű elfogadni (és akkor még nem is beszéltünk a tünetekről). Annak ellenére, hogy már csak az öregedés miatt is előbb-utóbb mindenkinek szembe kell néznie testi gondokkal, úgy teszünk, mintha az egészség lenne az egyedüli üdvözítő állapot. Még mondás is született erről: „Minden mindegy, csak az egészség meglegyen”. Nem véletlenül alakult ez így. Az egészség olyan érték, amely alapfeltétele a szabadságnak, az önállóságnak, az elérhető legnagyobb teljesítőképességnek. Legalábbis ezt hisszük mindaddig, amíg nem találkozunk saját szervezetünkben vagy családon belül egy krónikus betegséggel.

Merthogy a krónikus betegséggel nem elég megküzdeni, azzal meg kell tanulni együtt élni. Miután az ember túljut a „gyógyíthatatlan betegség” ténye okozta sokk állapotán, és jó esetben rájön, hogy márpedig ő így is jól akarja magát érezni a bőrében, máris egy olyan felismerésre jut, ami teljesítményben túlmutat az „egészséges világ” mércéjén. Mert ez az elhatározás magában foglalja a felismerést, hogy a szabadság és a teljesítmény eléggé relatív fogalmak, de legalábbis nem feltétlenül azt jelentik, amit sokan értenek alattuk. (Az önállóság már egy kicsit kevésbé relatív fogalom – bár az, hogy ennek elvesztése mennyire korlátozza az ember belső szabadságát, megint jó kérdés. Ám szerencsére a gyulladásos bélbetegségekre nem jellemző, hogy magatehetetlenné, önálló életre képtelenné tennék az embert.)

Aki sokat és kitartóan edz, az előbb-utóbb le tud futni 5 kilométert. Ez egy szép teljesítmény. De mennyivel több erő van abban, aki ezt a távot súllyal a nyakában futja le? A krónikus betegség nemhogy kevesebbé, de többé teszi az embert, abban a pillanatban, amikor elhatározza, hogy állapotával együtt teljes életet fog élni. Amikor pedig elgondolkozunk azon, hogy miként is lehet teljes életet élni úgy, hogy közben bizonyos szabályokat be kell tartanunk, bizonyos tüneteket el kell viselnünk, és rájövünk saját, személyre szabott, és – akár újra meg újra megküzdendő –megoldásainkra, a szabadságról is tanulunk valami újat.

Valóban az a szabadság, ha bármit, bármikor megtehetünk? Vagy az, ha pillanatnyi vágyainkat el tudjuk engedni egy számunkra annál fontosabb érték – ebben az esetben jóllétünk – kedvéért? Mikor vagyunk szabadabbak, ha a vágyaink és a körülmények irányíthatják életünket kedvükre, vagy ha – még ha egy betegség által rá is vagyunk kényszerítve erre a felismerésre – mi irányítjuk ezeket jóllétünk érdekében?

„Ép testben ép lélek” – tartja egy másik mondás. Ám kinek ép egész életében a teste? Ha azonban lelkünket épen tartjuk még egy betegség ellenére is, maga az életünk válhat egészségessé és még értékesebbé. Egészségesebbé, mint amilyen sok, aktuálisan teljesen ép szervezetű ember élete.